Komárom vármegye története (Borovszky Samu - szerk.)

389KOMÁROM VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Irta ifj. Reiszig Ede dr. A református egyházra vonatkozó részt irta
Antal Gábor püspök, az ág. hitv. evangelikus egyházra vonatkozót Jánossy Lajos esperes,
a vármegye újabbkori történetét Pogrányi József

I.

1. AZ ŐSKOR, A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A HONFOGLALÁS KORA.

A vármegye őstörténete.

A mai Komárom vármegye területének legnagyobb részét, az ember megjelenése előtt évezredekkel, miként általában a Kis-Magyar Alföldet, szárazföldi tenger borította. A németországi nagy Duna, vagy másként szármát tenger, melynek árja Passaunál és Dévénynél útat tört, elárasztotta a mai Komárom vármegye területét is. Csak később, midőn a tenger árja továbbtovább vonult kelet felé, léphetett fel az őskori állatvilág.

A harmadkorban, melyben e nagy átalakulás végbement, már az óriási kérődzők nagyszámú csordái legeltek a Cserhát rengetegeiben, honnan útat találtak maguknak a Duna mocsaras vidékére is. Ez őskori állatvilág emlékei közül említést érdemel egy agyaras mastodon-koponya (az elephantideák családjába tartozó óriási állat), melyet a komáromi halászok nehány évvel ezelőtt halásztak ki a Dunából. Ugyancsak a Duna hullámai gyakran mosnak ki mammuth-zápfogakat, melyek közül több példány van a Komáromvármegyei és Városi Muzeumban. Az Ószőny alatti »Pannonia-téren« Tuzla Tivadar 1881-ben egy ős mikrokephal-koponyát talált, melyet Lenhossék József egyet. tanár mutatott be a tudományos világnak.

A negyedkorban (diluvium) fellépő ember nem találhatott állandó otthonra e földön, mely nem volt mindenütt elég szilárd ahhoz, hogy czéljaira felhasználhatta volna. Csak a dunántúli rész volt alkalmas gyér számú, a műveltség alacsony fokán álló, vadászattal és halászattal foglalkozó népesség befogadására. A vármegye területének többi része nem kínálkozott állandó letelepedésre, sőt a Csallóköz még a Kr. u. XIII. században is szigetcsoport volt, mely csak lassanként alakult át az iszap folytonos leülepedése és felszaporodása következtében egységes szigetté.

A legrégibb emberi nyomok, a mint azokra a rendelkezésünkre álló leletekből következtethetünk, az újabb kőkorszakokból, az u. n. neolithkorból valók. E korszak emberei már a fejlődés magasabb fokán állottak, szerszámaikat, házieszközeiket csíszolt kövekből készítették, már ismerték az agyagedények gyártását, sőt már a háziállatok tenyésztésének s a földmívelésnek is némi nyomaira akadunk náluk.